Egy kivételével minden fát én ültettem a házunk körül. Nagyrészt gyümölcsfák, amelyek tavasztól őszig ellátnak minket. Nehéz a sorsuk ezen a homokon ebben a szárazságban.
Kettőt különösen szeretek, amelyek kiválóan alkalmazkodtak a mostoha körülményekhez. A fügét és az eperfát. Kevéssel is beérik, de nagyon hálásak. Az eperfa május végétől egészen július közepéig kínálja gyümölcseit, a fügefa pedig kétszer is terem.
Közös bennük, hogy nem virágoznak, a levelek között rögtön a kis termés kezd növekedni.
Az eper először fehér, majd piros, végül szinte fekete. Ha lehullik, befesti a fa alatti füvet. Gyerekek tapossák meg, talpuk napokig bordó tőle, mintha borban jártak volna.
A fügék kicsi, zöld rügyekből duzzadnak fejtetőre állított, sárga vagy barna hőlégballonokká. Ha a ballonok felfelé állnának, biztosan felkapnák a fát és elrepítenék egy boldogabb helyre. Darazsak fúrják ki az oldalukat, ha nem szedjük le őket időben, majd miután kiszívták belőlük a nedveket, barna, aszott rongycsomók maradnak a fán, hogy télire fekete denevérekként riogassák a szelet.
Gyakran elidőzik a szemem rajtuk, gyermekeim ők is.
