Ott voltunk újra az ősi földön, amit elődeink csapoltak le és tettek termékennyé. Háromszáz éve már, hogy betették ide lábukat, és sokan minden viszontagság ellenére rendíthetetlenül kitartanak.
Kivágtak egy erdőt.
Hallom felszisszenni a természetvédők hadát. Erdőgazdálkodás? Mi az? Szegény fák!
Az akácos több, mint harminc éve került a család tulajdonába annak idején, amikor a kárpótlások zajlottak. Jegyeken vásárolhatták vissza az egykor elkobzott ingatlanokat.
„Erdőt vegyél!”, mondta akkoriban nagyapám apámnak, „Azzal kevesebb dolgod lesz.” Ki gondolta még akkor, hogy az EU inkább a szántóért fizet.
Vettek ezt is, azt is. A földek bérbe adva termik a gyümölcsöt, az erdők csendben terebélyesednek.
Kárpótlás?
Ki tudja pótolni azt a kárt, ami a paraszti társadalomban esett. Nemcsak földeket vettek el. Egy életformát iktattak ki, egy évszázadokon át működő vidéki közösséget számoltak fel. Ami a rendszerváltás után jóvátétel címén történt, az csak szépségtapasz egy levágott lábra. Mankó nélkül nem áll meg a lábán az, aki a maradást választja.
Kivágtak egy erdőt.
Az egykori vasútvonal alatt egy tenyérnyi helyen sebet kapott a táj. A fák gyilkosai levonultak már, a halmokba rakott rönköket nagyrészét elszállították.
Száraz lomb, por, kidöntött selejt fák, néhány lábon álló túlélő és elhagyott energiaitalos dobozok fogadnak. A maradékból próbálunk összerakni valamit. Tűz a nap, fogy a hűtőtáskából a víz, nőnek az apró rakások, unják a láncfűrészek, de kénytelenek beleharapni a félredobott fák oldalába.
Hisz tudjuk, hogy a kő, amit az építők félredobtak, az vált szegletkővé.
